ÖSSZESEN

379

TELEFON

Oldmobil - régi mobiltelefonok - Old mobile phones

Oldmobil.hu

Mobiltelefon múzeum és gyűjtemény
Mobile phone museum and collection
Handy Museum und Sammlung

Régi mobiltelefonok, ritkaságok, különleges mobilok, retro csengőhangok MP3-ban, retro videók

Mobilok gyártók szerint:

AEG (3 db )
Aiwa (1 db )
Alcatel (26 db )
Ascom (3 db )
Benefon (10 db )
Benq Siemens (1 db )
Blaupunkt (1 db )
Bosch (7 db )
Cect (1 db )
Dancall (1 db )
Deutsche Post (1 db )
Ericsson (60 db )
Hagenuk (3 db )
Kyocera (1 db )
LG (3 db )
Maxon (5 db )
Mitsubishi (1 db )
Motorola (65 db )
NEC (5 db )
Nokia (71 db )
Panasonic (9 db )
Philips (12 db )
Sagem (9 db )
Samsung (5 db )
Sharp (6 db )
Siemens (42 db )
Sony (10 db )
Sony Ericsson (9 db )
Spectronic (1 db )
Trium (3 db )
Telital (2 db )

Évjárat szerint

1988 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 n.a.
A teljes gyűjtemény
Statisztikák

Telefonkereső


Rendszer szerint

AMPS, CDMA 1900 (1) db AMPS, CDMA 800 (1) db AMPS, D-AMPS 800/1900 (1) db C-Netz (3) db CDMA (1) db ETACS (21) db GSM 1800 (8) db GSM 1900 (2) db GSM 850/900/1800/1900 (4) db GSM 850/900/1800/1900 (1) db GSM 900 (110) db GSM 900/1800 (135) db GSM 900/1800/1900 (37) db GSM 900/1800/1900 (1) db GSM 900/1800/1900, UMTS 2100 (6) db GSM 900/1800/1900/UMTS 2100 (1) db GSM 900/1900 (1) db GSM-900 (2) db iDEN (1) db IS-95 (1) db NMT 450 (27) db NMT 900 (2) db PDC 800 (1) db PHS 1900 (1) db RLL (2) db UMTS, GSM 900/1800 (2) db

Mobilgyűjtemények

Mohi Attila gyűjteménye
Egyebek a gyűjteményben

E-mail

peter@oldmobil.hu

.

Mobiltelefonok a Szovjetunióban

A párttitkárok, elnökök és más magas rangú kommunista vezetők akár a 60-as években is kaphattak rádiótelefont a Szovjetunióban.


A szocialista blokk országaiban az állam nem tette lehetővé a lakosság által elérhető nyilvános rádiótelefon-rendszerek üzemeltetését, így ezekben az országokban 1990-ig kizárólag a pártvezetési, belügyi, állambiztonsági és katonai szervezetek megfelelően fontos tagjai rendelkezhettek rádiótelefonnal. A többi, iparilag fejlett országban az 1960-as évek végétől már elkezdtek kialakulni a nyilvános mobiltelefon hálózatok. Igaz az USA-ban már 1946-ban elindult az MTS nevezetű hálózat, de ez még az egyidőben kiszolgálható előfizetőszám, pl. St. Louisban összesen három(!), és a technikai megvalósítás terén is igen messze volt a tömegek által egyszerűen használható megoldásoktól. A belügyi, zárt célú hálózatokról jellegükből kifolyólag általában nagyon keveset tudni. Általános jellemzőnek tekinthető, hogy duplex beszédátvitelt tettek lehetővé és a bázisállomásokon keresztül közvetlen összeköttetésben voltak a szintén zárt belügyi vezetékes telefonrendszerekkel és a nyilvános vezetékes hálózatokkal. A mobil készülékek használata egyszerű volt, ezeknél igen hamar alkalmaztak automata kapcsolástechnikát tárcsás majd nyomógombos hívómű segítségével.

A Szovjetunió Állambiztonsági Hivatala (KGB) önálló főosztályt tartott fenn a kormányzat távközlési igényeinek kielégítésére. Az osztály később a szervezeten belül önállóvá vált és a KGB Tizenhatodik Főigazgatóságaként működött, közvetlenül vagy közvetve kontrollálta és irányította az összes nem katonai rádiótávközlési rendszer fejlesztését és működtetését. Az ország, a népgazdaság és a teljes szocialista blokk működtetése egyébként hatalmas erőforrásokat igényelt, pl. Moszkvában az állami vezetők és az államaparátus részére külön metróvonalakat is építettek, amelyek a főbb hivatalokat és minisztériumokat kötötték össze egymással, és természetesen a háború esetére kialakított fölt alatti bázisokkal.

Az Altaj rendszer

Altaj telefon az 1960-as évekből

A Szovjetunióban az első, kizárólag a magas rangú pártfunkcionáriusoknak és a vezető beosztású elvtársaknak szánt mobiltelefon hálózat kifejlesztését 1958-ban kezdte el egy kutatócsoport a Voronyezsi Kommunikációs Kapcsolatok Kutatóintézetben. A fejlesztésbe később más intézetek is bekapcsolódtak. A rendszer első, tesztelési célú zónája 1963 környékén lépett működésbe, Moszkvában. A kezdeti készülékeken még tárcsa (mechanikus hívómű) volt, amelyeket hamar lecseréltek gombokra, a tárcsát ugyanis nehéz volt a mozgó autóban megbízhatóan működtetni. Természetesen ezek gépkocsiba (ZIL, Csajka, Volga) építhető készülékek voltak. A hálózat a 150 MHz-es frekvenciatartományban üzemelt, az antennák (bázisállomások) 10-25 km átmérőjű kört fedtek le. Egy cellában 16 rádiócsatornán lehetett kommunikálni, amely azonban elég volt a körzetben tartózkodó magas rangú pártvezetők és más fontos elvtársak kiszolgálásához.

A hálózat 1970-re több mint harminc Szovjetunióbeli városban működött. Ekkortájt modernizálták a rendszert, szélesebb frekvenciatartományt jelöltek ki számára a 330 MHz-es sávban, így több hívót tudott egyidejűleg kiszolgálni. Az integrált áramkörök megjelenésével már jóval kisebb, de még mindig autóba épített végberendezéseket is tudtak gyártani. Érdekesség, hogy a vonalak (rádiócsatornák) kiosztása a készülék használójának rangjától függően hierarchikusan történt. Tehát mindig a magasabb állami pozícióban lévő felhasználó élvezett prioritást ha több felhasználó egyidejű igénye között kellett a rendszernek dönteni. A magasabb rangú vezetők nemzetközi hívásokat, míg az alacsonyabb beosztású funkcionáriusok csak belföldi vagy helyi, esetleg vállalaton belüli hívásokat indíthattak. (Ne feledjük, a Szovjetúnióban könnyen előfordult, hogy egy-egy vállalat vagy szövetkezet egyes részlegei néhányszáz kilométeres körben voltak szétszórva. Nem is beszélve az akkor is kiemelkedő fontosságú energetikai ágazatról, amelynek berendezései és telepei jellemzően nagy földrajzi területen oszlanak el.)

Az 1980-as olimpia


Altaj-3 és Altaj-3M készülékek az 1980-as évekből

A rendszer fejlődésének következő nagy lépcsőfoka 1980, a Moszkvai olimpia éve. (Az ekkor alkalmazott készüléket Altaj-3M-nek, vagy Olimpia-80-nak nevezték.) Az osztakinói tévétorony két legfelső emeletére csak Altaj berendezéseket és antennákat telepítettek, hogy ki tudják szolgálni a sportesemények miatt megnövekedett forgalmat. Annál is inkább, mert ez volt az egyik első alkalom, hogy „civilek” is használhatták az Altajt, számos újságíró és tudósító kapott –igaz csak korlátozott funkcionalitású– készüléket, hogy ezek segítségével a lehető leggyorsabban juttathassák el a friss híreket a szerkesztőségekbe és az ügynökségekhez. A rendszer ugyanakkor még nem rendelkezett olyan ma már teljes mértékben megszokott funkciókkal, mint pl. a szomszédos bázisállomások közti hívásátadás, így további fejlesztésekre lett volna szükség.

Az állami vezetés azonban nem támogatta, hogy több embernek legyen Altaj készüléke, így nem mutatott hajlandóságot a további folyamatos fejlesztésekre, megelégedett a jelenlegi rendszerrel. A hivatalos álláspont szerint a dolgozó népnek nem volt szüksége mobiltelefonra. A szigorúan ellenőrzött társadalmi struktúrába nem fért bele az a szabadság, amelyet egy hordozható telefonkészülék nyújt. A mobiltelefonáló, esetleg rádiózó, különféle csatornákon egymással kommunikáló emberek ellenőrzése egyébként is sokkal nehezebb, ami egy szocialista berendezkedésű diktatúrában igen fontos szempont, így szóba sem kerülhetett a rendszer tömeges elterjesztése.

Egy ígéretes fejlesztés...

Az Altaj rendszer kifejlesztésében is vezető szerepet játszó Voronyezsi Kommunikációs Kapcsolatok Kutatóintézetben az 1980-as évek elején már elkezdték kidolgozni a következő generációs szovjet mobilrendszert, amely a Volemot nevet kapta. (A név a Voronyezs, Leningrád, Molodecsn és Ternopol városok kezdőbetűiből állt össze.) A szintén a 330 MHz-es tartományba tervezett hálózat már biztosította bázisállomások közötti hívásátadást (handover) és a különböző körzetek, városok közötti barangolást (roaming) is. A viszonylag alacsony működési frekvencia és a viszonylag nagy cellaméret következtében a Volemot is inkább a nagy területek lefedésére volt optimalizálva, mintsem a sűrűn lakott városokéra. Ez érthető is, ugyanis a Szovjetúnió hatalmas területű, viszonylag csekély népsűrűségű ország volt, amelyben ráadásul a lehetséges előfizetők száma is előre maximált. Az előfizetőszám még a fejlesztők által a némileg szélesebb rétegek számára fejlesztett Volemot esetében is államilag korlátozott lett volna. Az ország vezetése viszont még mindig veszélyesnek tartotta a mobiltelefon tömegessé tételét. A finanszírozási nehézségek ellenére a kutatóintézet a 80-as évek végére kész rendszerrel állt elő, ekkor azonban a vezetésnek a peresztrojka, a nagy átalakulás, majd kicsivel később a teljes szocialista blokk széthullásának kellős közepén a legkisebb gondja is nagyobb volt, minthogy az új mobiltelefon-rendszerrel foglalkozzon.


Mihail Gorbacsov (a Szovjet Kommunista Párt főtitkára 1985 és 1991 között), kezében egy NMT-450 rendszerű Nokia Mobira Cityman telefonnal

A rendszerváltás után

Azt gondolhatnánk, hogy a rendszerváltás automatikusan az Altaj végét jelentette. 1991-ben Szentpéterváron, 1992-ben Moszkvában elindultak az első NMT-450 szabványú, immár mindenki számára elérhető analóg mobiltelefon hálózatok. Az állam már nem szólhatott bele abba, hogy ki vásárolhat mobiltelefont, és ki nem. Természetesen ezek a rendszerek –hasonlóan, mint hazánkban– az átlagemberek számára elérhetetlen árakon működtek. Az Altaj viszont tovább élt, nyilvánossá tették, és szolgáltatásait az NMT rendszerekénél kedvezőbb áron kezdték kínálni. A régi rendszer hatalmas előnye volt, hogy míg az NMT esetében épphogy csak elindult az ország néhány legfontosabb városának lefedése, az Altaj a számos (több, mint 100) város mellett sok vidéki helyen azonnal beszélgetési lehetőséget biztosított. Megjelentek az Altaj telefonokhoz csatlakoztatható kódoló berendezések is, amelyek hasonlóan az amerikai AMPS telefonokhoz készített „cipher” készülékekhez, lehetővé tették, a beszélgetés titkosítását. (Ne feledjük, hogy az analóg rendszereknél elég volt egy amatőr rádióvevő berendezés a forgalmazás lehallgatásához.)


Leszko-A és Leszko-H típusú Altai telefonkészülékek az 1990-es évekből.

Ural RSZ6 típusú készülék, amely Altai és Volemot hálózatokon is használható.

A Voronyezsi kutatóknak a 80-as években végzett fejlesztése végül is nem veszett kárba, ugyanis a helyi Altaj hálózat átalakításával 1994-ben Szamarában munkába álltak az első Volemot bázisállomások. Ekkor az ország 120 városában működött valamelyik hagyományos hálózat. A 90-es évek második felében rengeteg Altaj hálózatot alakítottak át Volemot rendszerűre. Az 1990-es és a 2000-es években elsősorban a cégek vásároltak Volemot telefonokat, hogy pl. járműparkjuk számára biztosítsák az elérhetőséget, de igen sok magánember is előfizetővé vált, sokan pl. a nyaralójukba, vagy vezetékes telefon hiányában, otthonukba vásároltak orosz mobil készüléket. Több helyen nyugati eszközök használatával zárt célú, trönkölt rádiórendszerré alakították a hálózatokat, amelyek így pl. Taxi vállalatok vagy pl. a mentők számára biztosítanak kommunikációs szolgáltatást.

A GSM rendszerek terjedése és az igazán kis méretű készülékek megjelenése természetesen visszavetette a még mindig nagyobb méretű Volemot mobilok iránt keresletet. A GSM készülékek és beszélgetések árcsökkenésével a "mérsékelten piaci alapon" működő helyi Altaj és Volemot szolgáltatók oly módon vették fel a versenyt, hogy általánydíjas szolgáltatást kínáltak előfizetőiknek, amely meghozta eredményét, és több, elsősorban vidéki előfizetőt csábított az orosz mobilhálózat oldalára. Több helyen még ma is működnek ezek a hálózatok, sőt van ahol még a mai napig fogadnak új előfizetőket. Kaphatóak már kisebb, kb. az NMT rendszer készülékeinek megfelelő méretű Altaj és Volemot mobilok is, mintahogy hálózati és kapcsolóberendezésekből is folyamatos az ellátás.

Az Altaj Magyarországon

Az Altaj rendszert forrásaim szerint a rendszerváltás előtt hazánkban is használták. Konkrétan az itt állomásozó Szovjet Hadsereg magas rangú tisztjeinek autóiban láttak az itt látható 3M készülékhez megszólalásig hasonló, de feketére festett telefont a két első ülés között.

A helyi viszonyokban való eligazodásban, az orosz internet használatában, valamint az orosz nyelvű források fordításában való elengedhetetlen segítségért köszönettel tartozom Tamásnak (Budapest) és Romannak (Szentpétervár).

Mivel a cikk egy különösen rosszul, és gyakran ellentmondásos információkkal dokumentált témát dolgoz fel, előfordulhatnak pontatlanságok. Ha ilyet találsz, akkor kérem, hogy a javításodat vagy kiegészítésedet forrás pontos megjelölésével tedd meg!